Oldal kiválasztása

“Semmi nem ébresztette fel őket, mert semmi nem állt útjukba”

Verebes István

január 26, 2021

Olvasom a mondatot egy regényben. Igazán egyszerű megállapítás, de épp kézenfekvő volta utal messzebbre az általam ismert színházi közterekig. Ha a felügyelet és az önellenőrzés kérdéskörében vizsgálom a mondatot, igen érzékletesnek tűnik szabatossága. Az „ébresztés” szó a felé terel, hogy vizsgáljam meg a tehetséges művésznek -, és nem másnak! -, azt a tudatállapotát, amiben már függetlenül a valóságtól észlel, értékel, működik. Színész, vagy színházrendező, esetleg színházvezető számára is, hosszú a folyamat, amíg mentálisan idáig eljut, az elején még észrevehetetlen a befolyásoltság, de amikor meg már észlelhető, addigra leigáz minden elképedést, kiszűr maga körül minden ellenkezést, blokkolja azt a döbbenetet, amibe addigra kényszerűen beletörődött környezete. Az idáig vezető útnak részéről egyik motívuma elérni, hogy általánossá váljon a mindenfajta kontroll töretlen hiánya. Ez eredhet a kinevezők részéről, azok tájékozatlanságából, emberismeretük hiányának trehányságából, esetleg megfontolásaiknak politikai, vagy egyéb érdekekben megbúvó elfogultságától. Gyakori az is, hogy mindháromtól egyszerre. Eredhet maguknak a megszállottaknak olyan hárításaiból, abból a hosszan fölfejlesztett készségükből, amely mindenkit –, olyan barátot, társat, mentort -, képes távol tartani, aki, amikor jelei mutatkoznak öntudatuk, önismeretük beszűkülésének, még figyelmeztethetné őket. Az így kifejlesztett önmentesítés felébreszthetetlen, bipoláris álomba ringatja az arra fogékony, érintett illetőt, amelybe szép lassan az beinvitálja önhatalmúlag kreált, eltorzított valóságát, és ebben a tudatállapotban átfogalmazza a realitást. Az idomtalan álvalóságba általában tehetségesen költöztetik bele komfortjukat, ügyesen hangolják össze a hamist a valóval, úgy, hogy vagy a valót kényszerítik a hamisba, vagy hamissal telítik meg a valót. A magukba feledkezettek végül így teremtenek meg egy szervezetten karbantartott, illuzórikus világot, amiben maguk körül hatékonyan kivédhető az esetleg megnyilvánuló verbális kétely. Elérik, hogy zárt körükben az igen produktívan kezelt látszatnak hívei, támogatói, és pártolói megvédjék őt az esetleg bármiféle támadó aggályoskodástól, vagy a körükből kiszakadó szökevényeknek tényfeltárásától, akik esetleg föladnák addigi némaságukat. Hogy miért nem pedzegetik körön belül is a légkör züllésének eredőit? Egyrészt, mert a legtöbb esetben érdekeik és megélhetésük ellen való azokra a legkisebb mértékben is reflektálni, amiért is az ilyen környezet beletanul nem tetszését leleplezni. Másrészt sok esetben épp az okozó a maga teremtette atmoszférában való közlekedésének arcátlansága, gátlástalansága az, ami nem csak félelmet keltő, hanem kifejezetten lenyűgözi is a közeg alá-, vagy mellérendeltjeit. A féktelenül gyakorolt otrombaságok az önvezérelt megalkuvók számára idővel elfogadottá válnak, és rendszerint azoknak még a csodálata is virágba borul.

Tapasztalataim alapján állíthatom, hogy a magunkban elárvult moralitás gyöngesége irtja a tisztánlátást, és ezért válunk hajlamossá önszántunkból hódolni a szégyentelen erősnek. Nem állítok semmi újat, a történelem számtalan korszakát megvizsgálva ismeretes, hogy nagyban, és ismétlődve érvényesült e jelenség tragikusan, sőt, érvényesül jelenünkben is nem egy földrészen. Már az első jelentéktelennek tűnő meghunyászkodás is előkészíti egy terpeszkedő, erőszakos hazugság beüzemelését. Morálisan ugyan elvárható volna, hogy a tévtudatban regnáló, egy mellettük rangot szerzett, zavaros önelégült tobzódásának a beosztottak, vagy a pályatársak valamelyike útját állja. Lehetne szelíden is, tapintatosan felébreszteniük, együttérzőn óvni valakit a baljóslatú fejleményektől, és ha így mégsem volna eredményes kísérletük, -, már a pimaszságok, erőszakosságok, hazugságok és igazságtalanságok jeleinek első fázisában kötelezőnek tűnhetne felháborodottabban is. Akkor, amikor a magáról megfeledkezett ordítva megaláz valakit, olyankor esetleg egy más valaki kijelenthetné, hogy a jelenlétében az ilyen tónust nem tűri tovább. Ha pedig a másik ismét emelt hangon próbál visszavágni, részemről ajánlott megfenyegetni, mondván, hogyha nem hagyja abba, ki lesz rúgva a fogsora. Igen, sajnos, van, hogy ezen kívül nincs más eljárás, mert üzembiztosan csak valami ennyire durvától hajlamos megszeppenni egyes garázdálkodó. (Tessék nekem elhinni, hogy megszeppen, volt gyakorlatom kiismerni a fajtáját, ugyanis az ilyen csak addig nagypofájú, amíg valaki hasonló intonációval útját nem állja pofátlankodásainak.)

És akkor most a kijelölt mondat második felét is érdemes megvizsgálnom, amely így fogalmaz: „mert semmi nem áll útjukba”. Ennek a mulasztásnak a felelősségét én az egyes, különféle gazdáknak tulajdonítom. A gazdák -, legyenek kinevezők, munkáltatók, felettesek -, kétfajta kivetnivaló eljárásában ludasok. Az egyik az, hogy az abnormális folyamatok közben is -, és annak megbotránkoztató tetőzésekor még inkább -, elfordítják a fejüket a tapasztalhatóról. Ezt a legritkább esetben szájtátiságuk miatt teszik, sokkal inkább egy jól ismert rendszerelmélet célszerű koncepciójának a részeként. A gazdáknak ugyanis későbbi magyarázata általában az, hogy „igen sok dolguk, gondjuk van, nem tarthatják rajta mindenkin a szemüket, meg aztán soha nem is kapnak időben bajt feltáró információkat, vagy ha kapnak is, tennivalóik terhei alatt nincs idejük azoknak utána járni, jelentőséget tulajdonítani”. Ezzel az érveléssel felmentik magukat, és jelentőséget már csak akkor kap minden, amikor, ahogy Jókai írja az „ARANYEMBER”-ben: „a hollók egyre jönnek a Brazovics-ház tetejére, és az egész kártyavár összeomlik”. Akkor aztán a gazdáknak egyéb dolguk sincs, mint beígérni „a mások mulasztásától kialakuló helyzet orvoslásának rapid eljárásait”, vagyis a szakadék szélén minden további nélkül engedik el kinevezettjük, alkalmazottjuk, beosztottjuk kezét. Holott?!… Holott elsőrendűen az ő munkaköri kötelességük volna tüzetes figyelemmel időben útját állni a hosszan szűnni nem akaró rendellenességeknek. A gazdák azonban csak akkor mutatkoznak okosnak, amikor téves megbízásaik idején döntésük kifogásolóira fölényesen rálegyintenek, amikor viszont a bumeráng pofán csapná őket, lehúzzák a fejüket, és tudatlanoknak mutatkoznak, majd kinyilvánítják, hogy semmi közük a szemmagasságba került veszélyes hajítófához.

És valamit még kiigazításul!

Mit is írtam egyik előző bekezdésemben?

Hogy morálisan elvárható volna a beosztottak, vagy a pályatársak valamelyikétől útját állni a tűrhetetlennek?

Ezt a mondatom visszavonom, és elnézést kérek valamennyi empirikusan mérlegelő olvasómtól, hogy jelen korunkban egy ilyen ábrándos fantazmagóriával álltam elő!

További bejegyzések…

A harcot, amelyet őseink vívtak

A harcot, amelyet őseink vívtak

Felvidéki Judit (Balázs Béla-díjas magyar filmrendező, forgatókönyvíró) ma elküldött nekem egy írást, ami rávilágít,...

Nem csak írok, olvasok is

Nem csak írok, olvasok is

Az írást -, legyen bárhogy megítélve -, olvasás során lehet megtanulni. Én most éppen Orbán Ottó összegyűjtött prózai...

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük