Oldal kiválasztása

Verebes István: Voltak

3600 Ft*

*Elérhető: elektronikus (2.000 Ft) és hangos könyv (2.400 Ft) formátumban is.

A kötetet megírni lelkiismeretem kötelessége.

Segítette a régiekkel töltött idők jókedvének, a nélkülük töltött idők
rosszkedvének emléke, és az utánuk bekövetkezett csend.

Azokról írok, akikről írni akarok, mivel muszáj róluk írnom.

Helyettük élvezve a létezést, emlékezem rájuk, akik már nem élvezhetik, de
közöm mindannyiukhoz így is feloldhatatlan.

A „pandémia triptichon” második része mindössze alkalom, hogy értelmet
adhassak a szeretetem szeretetének.

Törlés

Részletek a könyvből

Latinovits Zoltánról:

Einstein mondta, nyilván elsősorban a tudomány világáról szólva:

“Mindenki tudja, hogy bizonyos dolgokat nem lehet megvalósítani, mígnem jön valaki, aki erről nem tud, és megvalósítja.”

Színházi terepre utalva Einstein kijelentését így változtatom meg: mindenki megvalósít bizonyos dolgokat, mígnem jön valaki, aki vagy megvalósít valamit, vagy nem, de mindkét esetben sokkal izgalmasabbnak hat, mint akik valamit megvalósítottak.

Latabár Kálmánról:

Sok hozzáértő állítja, hogy egyértelműen szürrealista komédiásnak mondható.

Az én szememben nem szürrealista, hanem valóságos ábrázolója mindannak, ami néha borzalmas, de általa bizonyítottan mégis szerethető az emberben.

A sok borzalmast, meg marhaságot egy jóságos lelkű zseni követte el, milliók között lenyűgözve engem is.

Garas Dezsőről:

Egész életének, és legfőképp pályájának döntéseiben, megnyilvánulásaiban, harcaiban és tévedéseiben rendre szembesülhettünk Józsefvárosból „hozott” vagányságával -, vagy hogy még érzékletesebben fejezzem ki magam, tökösségével.

Az általam ismert, és a már általam elismert Nagy Színészek közül szinte egyedül ő volt olyan, akit soha semmikor nem lehetett megalkuvásra kényszeríteni, se legyőzni szereppel, pénzzel, hízelgéssel, díjakkal.

Törőcsik Mariról:

Miközben minden reggel, mutatva, hogy „neki semmi kedve nincs a próbához”, tüntetőleg vánszorgott a színpadra, két perc múlva már vigyáznom kellett, hogy utolérjem.

Egy idő után, mielőtt elkezdett volna vánszorogni, szembevánszorogva vele megelőztem játszott kedvetlenségemmel, ilyenkor csippentett szemű, szépséges mosolyának kíséretében, megemelve hangját hordott le:

“Maga itt előlem nem nyafoghatja el a lehetőségét! Én naponta idejövök magához, magának az a dolga, hogy röpködjön, és hogy valljon szerelmet!”

Bajor Imréről:

Imi rám szól a Mennyországból:

– Mielőtt belefogsz, ha megkérhetnélek, Pucikám, lennél kedves néhány orbitális poént is beleilleszteni a büdös nagy gyászodba!”

– Folytathatom?

Imi föntről:

– Pucó! Szerintem ne menj bele nagyon, az ilyen nem áll jól nekünk. Írd le, hogy szerettük egymást, mégpedig úgy, hogy az leírhatatlan.

 

 Jancsó Miklósról:

Tőle soha nem tapasztalhatott senki nemtelen mondatokat, gyűlölettel teli indulatoskodást.

Ha valamitől undorodott, ha valamit megvetett, ha valamivel nagyon nem értett egyet, azt is csak egyfajta mellékessé utalt elnézéssel intézte el, aminek a nyilvánvaló jelentése inkább így konkludált:

„hát, istenem, persze, vannak hülyék, akik így meg úgy gondolkodnak, nem kell közülük túl komolyan venni senkit,
ellenben ha erőszakra vetemednek, akkor jól seggbe kell rúgni őket.”

Kozák Andrásról

Megengedem: lehet, hogy egyeseknek „ridegnek tűnhetett”, de az a „tűnés” végül is deformált volt, mert a színházi tévhit a mértékletes viselkedést ősidőktől fogva mogorvaságnak fogja fel.

A szokásjogban ma is az a bizalomgerjesztő, aki
ömleng, aki tehetségesen lelkendezik, aki gyakorlott a kedveskedésben, szemfüles a
magasztalásban, és aki hivatásos, rátermett hízelgő.

Kozák Andrást épp azérttiszteltem, és épp azért becsültem is irántam való barátságosságát, felém való szakmai bizalmát, mert közlekedésében mindezeknek nyomait sem lehetett fellelni.

Gobbi Hildáról:

„Ki állapítja meg ki a nagy színész”, teszi fel ezt a kardinálisan kulcsfontosságú kérdést egy vele készült interjú során.

Említ egy nevet: Sugár Károly.

– Sugár Károly? Ki a fene ez? -, majd folytatja: – Szobor, festmény megmarad, de a színészet…?!

Dayka Margitról:

Láttam őt mindenben, nagy színésznőnek tartottam, de az más, hogy megismerhettem, bemutatkozhattam neki, és nyomban beleszerethettem.

Igen, férfiként is.

A nagy színésznőt tudomásul vettem, kétségtelen volt, mint mindenki más számára.

Engem a mágnesessége, a nézésében, a hangjában, a bőre simaságában, illatában megszüntethetetlen nő ejtett rabul.