Oldal kiválasztása

A harcot, amelyet őseink vívtak

Verebes István

január 19, 2021
Gábor Miklós

Felvidéki Judit (Balázs Béla-díjas magyar filmrendező, forgatókönyvíró) ma elküldött nekem egy írást, ami rávilágít, hogy mi, színháziak, már a múltban is mennyi keserűséggel éltük meg az egymáshoz való viszonyainkat. Két nagy színészről vall ez a naplójegyzet, és tragikusan jelzi, hogy az elmúlt 70 évben honnan jutottunk oda, ahová -, és talán azt is, miért.

„Gábor Miklós:Szirtes Ádámról

(Napló 1981. jan.1.csütörtök)

Csak ennyit: a szilveszter és az ünnepek máskor oly vészterhes időszaka szépen, szelíden, kísértetek nélkül vonult el felettünk. Éva tegnap gyönyörű volt fekete hosszú ruhájában; arisztokratikus.

Fura újévi élmény: Szirtes Ádám egy portréfilm keretében elég otrombán nekem támad. Nem említi a nevemet, csak “G.M.”, mert, ahogy sértődötten mondja, én is így emlegetem őt és Sós Imrét, a kezdőbetűkkel a könyvemben, a Színésztemetés fejezetben, amit ő támadásként vagy gúnyolódásként, legalább is lekezelésként értelmez kettejük ellen, valahogy úgy forgatja a szót, hogy végül már mintha Sós Imre halálában is volna valami részem. Ezenkívül azért emlékezik meg rólam, mert az Ifjú gárda idején lebasztam, amikor nem köszönt nekem… és hogy miért nem beszéltem én ővele…

Szirtes Ádámra én nem tudok haragudni, egyszerűen nem váltja ki belőlem a harag, vagy a bosszúvágy személyes érzéseit, bár ez a támadás mintha egy orv gyomorszájütés lenne, vagy még megalázóbb.

Valószínű, hogy annak idején lebasztam, mert úgy láttam, hogy nem köszön. Velem is megtettek hasonló otrombaságot idősebb kollégák elégszer, hasonlóképpen igyekeztek letörni a szarvamat (Gobbi pl. a Rettenetes szülők sikere után, én is emlékszem rá, még ma is.) Az is valószínű, hogy azokban az években a szokottnál is kellemetlenebb fickó lehettem, ha ma nem is jó visszagondolni akkori magamra.

Amit azonban a “Színésztemetés” ről mond, az nyilvánvaló félreértés, félreolvasás. Szándékom szerint három rokonszenves figura szerepel ebben a fejezetben: a halott, a halott édesanyja és Szirtes Ádám. Éppen hármójuk tisztaságát éreztem a temetés körül torlódó undokság a színészsors közepette csak emberinek, és igaznak.

De ez a Szirtesből kitörő gyűlölet és indulat, szinte bosszúvágy valamiért: mint ami Kis Manyiból tört ki ellenem egy alkalommal. Elsősorban azokban a “természetes zsenikben”, akiket mintha ingerelt volna bennem az “intellektuális”? vagy mi? talán csak a városi ember könnyedsége vagy elfogulatlansága? tárgyilagosságom? szemtelenségem, ahogy ők érthették? Régi nóta. Itt támadott Mezei Mária és Latinovits éppúgy, mint Bozóki Pista pl. Mint ahogy bennem meg velük szemben élt mindig a gátlás, a kétely saját magammal szemben. (Zsidók és keresztények? Ők tán így is gondolnak erre, így hát én is kénytelen vagyok megfogalmazni így is.) Hisz, amit Szirtes az írásomban támadásnak ért, igazából csak a szemlélet és a stílus tárgyilagossága. Amely tárgyilagossággal magamról is írni igyekszem, ha jól tudom. (Nem igyekszem: másként nem tudok.)

Hisz éppen emiatt a tárgyilagosság miatt nem fordulok, még itt belül, magamban sem, Szirtes ellen pl. most. Mit kezdhetnék vele? Mint színészt mindig nagyra tartottam, szinte minden gesztusát élvezem, ha látom. Mint embert nem ismertem soha, nem is érdekelt soha. (Tévébeszélgetése nagy részét ma élvezettel hallgattam végig, ízesen, szépen beszél.)

Aztán fura: ő most úgy látja, hogy a “népi káderek” sorsa milyen nehéz volt – abban az időben, amikor pl. Márkus Lacit kitelepítették, őket meg ajnározták. Arra emlékszik, hogy az úrigyerekek melós gyerekeknek maszkírozták magukat, de nem teszi fel a kérdést, hogy ugyan miért? De hát tudom, hogy ebben a tapasztalatban is van igazság, és hogy az egészre tán mégis a népi káderek fizettek rá elsősorban, ha nem is mi, az úrigyerekek voltunk tán az okai, legalább is nem úgy, ahogy ő gondolja.

És lám, több, mint húsz év gyűlölete hogyan robban ki most! És még hányan hordoznak vajon magukban gyűlöletet, sebeket könyveim miatt, létezésem miatt? Ádám Ottó, az okos, úgy e mindig óvott, hogy itt írogassak, meg kiadogassam a firkáimat, nemde? No, lám! Hogy ennek az Ádámnak mindig igaza van!

De ha akkor vállaltam, amiről nem tudtam, hogy mi, hogy majd így kirohan valaki ellenem az ország színe előtt, amiért magamnak leírtam valamit, de nem őriztem meg magamnak, hát, ha így történt, így történik, mit tehetnék? kapjam meg, ami ezért jár!

Az ember tán még meg is erősödik az ilyesmitől. Ha már benne van, végig kell csinálnia. No meg… Több, mint 25 éve nem támogatott senki, ha csak Illés Endre nem, mégis itt vagyok.

És milyen rendben van, hogy Kecskemétre mentünk! Éva azt mondja: Ha nem viszel Kecskemétre, én már nem élek!

És így általában.

De van itt még valami.

Mióta Pestre kerültünk vissza, nekem nem megy jól. Új táborok alakulnak, új emberek tűnnek fel. Másként fordulnak a dolgok. Major pl. most új virágkort produkál magának, ha holnap meghalna, temetése nem egy elfelejtett és lecsúszott emberé lenne. A “problémákhoz”, amelyek most felszínre kerülnek, semmi közöm. A közönség mikor látott? Még “színházam”, munkatársaim is nehéz periódusban vannak. Az emberekben még a fiatalokban is mintha a Rákosi korszak utáni nosztalgia ébredezne. Az emberek tébolyultak.

Mióta a Magvető kopasz politikai biztosa azt az otromba levelet írta kéziratomról, mintha valamit követelnének tőlem. Ahogy Szirtes, úgy mások se felejtenek. Kecskemétért is fizetni kéne még, és e pillanatban semmi a kezemben, amivel védekezhetnék, talán ezt érzik.

Persze ez a dolgok és ilyen a rendszer törvénye. Pl., ha ma kiadnék valamit, amiben magamra húznám a vizes lepedőt a “Rákosi korszakért”, úgy, az ő ízlésük szerint, Aczél hűen, nyilván megjelennének mindenféle láthatatlan segítőtársak. És ha a másik oldal ízlése szerint tenném ugyanezt, akkor is.

Az egész, mármint az én személyem, nem túl fontos. De gondolom vagyunk még egy páran.

Éva boldog, mert Kerényi becsüli, meghallgatja véleményeit, sőt, meghívja egy főiskolai órájára is. Erre várt mindig, ezt hiányolta Kecskeméten: hogy a “szellemét” becsüljék, hogy így legyen valaki. Ez pl. most jó.

Hova is jutottam már Szirtestől?

Tanulság: az ember körül ki nem élt bosszúvágyak leskelődnek, jó ezt nem elfelejteni; soha nem bocsájtják meg nekem, hogy mindig, minden helyzetben elejtek egy mondatot, amely mintha gyanússá tenné az ő igazságaikat; a múlttal valahogy el kell számolni; változatlanul sebezhető vagyok, de nem érdekel annyira a siker, hogy ne maradnék állva.

Múltamra már csak gyengeségem miatt haragszom. Nem tartom többé gyengeségnek az erőmet.

Szeretném megmenteni a naplómat.

Ennyit Szirtes Ádámról.”

További bejegyzések…

Nem csak írok, olvasok is

Nem csak írok, olvasok is

Az írást -, legyen bárhogy megítélve -, olvasás során lehet megtanulni. Én most éppen Orbán Ottó összegyűjtött prózai...

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük