Oldal kiválasztása

„Nyugtalanító leheletek hatoltak be kívülről: a halál és az élet lehelete”

Verebes István

február 02, 2021
Olvasom a mondatot egy regényben. Igazi színész számára az egyetlen hely a színpad, ahol nem fenyegeti sem az élet, sem a halál. Olyan neki ott, mint amilyen volt a magzatburokban: még nem él az életben, még nagyon messze tőle az elmúlás, épp születni készül, épp világra jön.

Az időközben van.

Ám a színház valóságos gyakorlatába, közlésébe természetesen beférkőzik mind a halál, mind az élet lehelete. Ha nem így van, akkor a színház célszerűtlen. Ám a színész e beférkőzéseket játékként fogja fel. A színpadon csak játssza az életet, és a halált is csak eljátssza, ettől múlik el a félelme ott mind az élettől, mind a haláltól.

A színész élete tartamának egy igen jelentős idejét tölti a színpadon, épp ezért senki más foglalkozásúnak nem átélhető az ilyen intervallumok letisztult állapota. Nem is úgy van, ahogy írom! Nem időt tölt színpadon, hanem játszva kívül reked rajta. Fölébe kerül az időnek, máshol van, másképp van, mint az élete és halála közötti valós időben. A szavak nem az ő egyébként való szavai, az öröme sem az ő egyébként életében való öröme, és a félelme sem az ő haláltól egyébként valós félelme.

A színpad játékosságának fontossága elködösíti, elkönnyíti, háttérbe utalja a való élet konfliktusait és az élet végességének ijesztő értesítéseit. A színpadi játéknak foglalatossága, az azzal való törődés leárazza minden koloncát az azon kívüli létezésnek. Hogy így lehet, azt esetleg ítélhetjük szabálytalannak, hibás voltáért a színész elmarasztalható, de egy igazi színész sajnálatos, hogy könnyen, és nyilvánvalóan esik az ilyen hibába. A színpadi lét hatása meggyőzőbb, mint a színpadon kívüli élet tanulságai. Épp attól meggyőzőbb, mert tehetségesebb.

Minden jól játszható színdarab az élet igenléséről és a halál fenyegetésének kivédéséről (is) szól. Shakespeare és Csehov attól a két legnagyobb drámaíró, mert az ő színdarabjaikban a leginkább. Az élet igenlése egyszersmind küzdelem is. Harc az élet minőségének, az életet feljavító terveknek, vágyaknak, az életben való boldogulásnak beteljesüléséért. Ez a színpadon átélhető próbatétel az igazi színész számára a maga életének kihívásait is modellálja. Ám ez mégis maga a színház szemfényvesztésének svindlije. A valós életnek csatározásai már nem szublimáltak, hanem időben terjengősek, alattomosabban vontatottak, térben nehezen beláthatóak, és még rejtőzködőbben agresszívek is. Vagyis a színpad eseményeinek tanulsága, ösztönzéseinek módszertana alkalmazhatatlan a való élet ütközeteiben. Amelyik színész ezt nem veszi tudomásul, magánéletében kudarcra ítéltetik.

A színpad az elmúlás tudomásulvételét is tehermentesíti. Rómeó és Júlia, III.Richárd, vagy Cyrano de Bergerac magától értetődően, akadálytalanul halnak meg, halálukra csak történetük drámai lezárásának utolsó percében készülnek rá. Előtte el van kenve karakterükben saját abbeli belátásuk, hogy az útjuk végzetes lehet. Ennek a könnyed dramaturgiának megtévesztő közömbösségébe a való életben képtelenség beletörődni. Ha azt építi magába a színész, hogy a felkészülésre elég idő marad élettörténete végén, hogy ráér azzal foglalkozni majd, ha odaér, önámítást követ el. Minél előbb, már fiatalabban is érdemes szembesülni elmúlásának tényszerűségével, mert akkor kevésbé fenyegeti annak veszélye, hogy magánéletében való feladatainak teljesítése terén adós marad. Annak pedig erősebb kell legyen a primátusa, mint a színpadiaknak!

Az élet és a halál leheleteinek behatolásai a színpadon játékba oldottak, ám a való életben ténylegesen nyugtalanítóak, ami a színészre éppúgy, mint minden más halandóra, felelősséget ruház.

A színésznek jobb csak addig belefeledkeznie a színpadba, amíg dolga van ott.

Azon kívül csak a józan helytállás, az életéért való fegyelmezett, tisztán látó kezesség vállalása gyümölcsöző.

További bejegyzések…

A harcot, amelyet őseink vívtak

A harcot, amelyet őseink vívtak

Felvidéki Judit (Balázs Béla-díjas magyar filmrendező, forgatókönyvíró) ma elküldött nekem egy írást, ami rávilágít,...

Nem csak írok, olvasok is

Nem csak írok, olvasok is

Az írást -, legyen bárhogy megítélve -, olvasás során lehet megtanulni. Én most éppen Orbán Ottó összegyűjtött prózai...

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük